Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy világ, ahol fura jelrendszerhez alkalmazkodtak az emberek. Ezekért a jelekért az emberek nagyon sokat dolgoztak. Nem ismerték ennek a jelnek a funkcióját, csak azt ismerték, hogy ezeknek a jelek segítségével jutnak táplálékhoz. Ki könnyebben, ki nehezebben jutott ezekhez a jelekhez, mondhatjuk szerencse kérdése. Ezeket a jeleket másik faluban is lehetett használni, de előtte el kellett menni őket átneveztetni, mert kicsit odébb máshogy hívták őket. Ezek jelek segítségével a világ összes faluját meg lehetett látogatni. Ilyen jelet bizony otthon senki se tudott előállítani, mert ez a jel különleges volt. Senki sem tudta utánozni. Hatalma abban rejlett, hogy csodavizet tudott a kútból merni, melynek fenekét senki sem látta, olyan mély volt! Ilyen kút nem minden faluszélen volt! A megitatott ekevonó szarvasmarhák megtáltosodtak, százszor több munkát lehetett elvégezni velük. Idővel bőség lett a csodavízből és már a szekeres lovak is kaptak belőle, így sokkal gyorsabban lehetett eljutni a túlsó faluba. Az emberek nagyon szerették egymásnak mutogatni a szekereiket. Néhány szerencsésebb százszor több jelért tudott másmilyen színű szekeret venni. Mutogatta is ám mindenkinek! Nekem piros színű szekerem van! Bezzeg ti nektek nincs ennyi jeletek, hogy kiteljen a pirosra! Meg volt róla győződve, hogy ő kiérdemelte magának ezt a sok jelet. Hüledeztek is ám az emberek! Mindenkinek kellett olyan piros szekér. Senki sem tudta hogy miért jobb az a piros, de fura mód mindenkinek olyan kellett. De nem ám csak szekér volt ilyen bolondító, hanem a szoba is ahol aludtak az emberek! Aki több asztalt és széket tudott felmutatni a szobájában, az elismerést kapott.
Ment ez napról napra, éjszakáról, éjszakára, mígnem az emberek észrevették valami hiba történt ebben a jelrendszerben, megnevezni azt nem tudták, így megijedtek, hogy másnap nem kapnak élelmet ezekért a jelekért, így rohantak az élelem elosztó szobákra, hogy minél többet felhalmozzanak belőle otthon. Az emberek elkezdtek beszélni erről a jelrendszerről, hogy vajon mi lehet a dolga és miért ment tönkre. Rá is jöttek! Az lenne a dolga, hogy igazságosan legyen elosztva munka arányában! Ejha! Nem is baj hogy tönkrement - mondták. No de hogyan tovább? Hogyan állítjuk elő az élelmünket, hisz ezek az állatok már nem fogadják el az abrakot!? A jel meg már nem hozza fel a csodavizet a föld alól!!! – kérdezték maguktól az emberek. Rájöttek, hogy az otthonuknak hitt helyen nem tudnak elegendő mennyiséget megtermelni. Ki az, aki segíteni fog? – vetődött fel bennük a kérdés. Hát kérdezzük meg a világ polgármesterét! El is mentek a házához, majd megkérdezték, hogy mit csináljanak? A polgármester beljebb tessékelte az érdeklődőket, majd benyitott egy szobába melynek bejáratához az volt írva hogy: „rossz szoba”. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni. Az emberek megborzongtak nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Amit most láttatok ez volt a rossz szoba. Mondta a főnök. Ekkor odaléptek a másik szobához melynek bejáratához az volt írva: „Jó szoba”.  Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.
Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. Ekkor a látogatók megszólalnak, hogy ezt nem értik! Ó, pedig ez egyszerű – válaszolja a főnök – ez igazából csak ‚képesség’ kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak. A mosolyt az emberek arcáról csak úgy tudjátok magatoknál tartani ha megtanuljátok azt továbbadni.